Éjszaka felébredek, hív az éj. A szívemben kihunyt már a fény. Felkelek, és elindulok utolsó utamon, Érzem, a végén vár rám a nyugalom. Megyek a sötét utcán, didergek, De már nem érzek semmi félelmet. Aztán szívem behúz egy roskatag házba. Már tudom, ki vár rám benn a szobában. Belépek, és látok egy fekete alakot, Leveti csuklyáját és szól: A Halál vagyok. Belenézek az éjfekete férfi szempárba, S tudom, ő az, eljött értem valójában. Lassan közelít felém a szobán át Hallani vélem nem létező szíve ritmusát. Átfogja a derekam két erős kezével S szemem találkozik elszánt tekintetével. -Örökre az enyém vagy-suttogja s megrázkódom, Érzem forró leheletének tüzét a nyakamon. -Innen nem szabadulsz-mondja lágy hangon És kezét finoman végigfuttatja vállamon. Minden tagomból az erő kiszáll, Ha akarnék, sem tudnék elfutni már. Felemelem a fejem, és belenézek gyönyörű arcába A kegyetlen Halál megtévesztő maszkjába. -Ne félj-súgja, és lassan ringatni kezd De a válasz a torkomban megreked. Ujjaival végigsimít kiszáradt ajkamon S bizsergő érzés fut végig a hátamon. Magához szorít, és legbelül már érzem, Ebből az ölelésből nem szabadulok élve. Finoman felfog egy könnycseppet az arcomról Elvéve utolsó jelét az élettel vívott harcomról. Hátrahajtja a fejem, és belenéz a szemembe, S én tudom, belehalok ebbe a tekintetbe. A halál lágy csókját érzem az ajkamon, És a testemből elillan minden fájdalom. Mellkasomra téve kezét életet keres bennem, De a szívem utolsót dobbant az elmúlt percben. Most már csendes. Nem szólal meg többet. Élettelen testem súrolja a földet. De nem enged el. Két karjába zár, S lassan elnyel minket a sötét homály. A Halál karjaiban dermedten állok, Szívemben még most is megváltásra várok.